A magyar tartalomgyártás nem pénzhiányos – hanem bátorsághiányos

Pénz van – csak mindenki biztonságot vásárol belőle

Ha valóban nem lenne pénz, nem készülnének:

• heti rendszerességgel közösségi posztok,

• sorozatjellegű videók,

• kampányok, amiket két hét múlva már senki nem tud felidézni.

A pénz elköltődik.
Csak nem állításra, hanem kockázatcsökkentésre.

A legtöbb megrendelő ma nem tartalmat akar, hanem nyugalmat.
Olyat, ami:

• nem zavar,

• nem kérdez,

• nem mond semmi olyat, amit később magyarázni kellene.

Ez nem költségvetési kérdés.
Ez bátorság kérdése.

A „biztonságos tartalom” illúziója

Kialakult egy téves meggyőződés:
ha egy tartalom senkit nem sért, akkor az jó döntés volt.

Csakhogy van egy probléma:
amit senki nem vitat, arra senki nem emlékszik.

A biztonságos tartalom ára az érdektelenség.
Ez lassú, csendes folyamat, de következetes:
eltűnés a zajban.

A szakma szerepe: kivitelezés vagy gondolkodás

A kreatív oldal sem ártatlan.
Sok esetben maga is hozzájárul ehhez az állapothoz.

Kényelmesebb:

• briefet végrehajtani, mint kérdéseket feltenni,

• esztétikát szállítani, mint irányt javasolni,

• „ezt kérték” mögé bújni, mint felelősséget vállalni.

Így válik a tartalomgyártó alkotó helyett esztétikus végrehajtóvá.
Szép anyagok születnek.
Tét nélkül.

Nem az algoritmus a probléma

Sokan az algoritmusra mutogatnak.
Pedig az algoritmus nem dönt – csak visszajelez.

Azt emeli ki:

• ami állít,

• ami érzelmet vált ki,

• amire reagálni kell.

Ha egy tartalom nem kap reakciót, az nem azért van, mert „büntetik”,
hanem mert nem adott okot a reakcióra.

A bátor tartalom nem hangosabb – csak őszintébb

Bátorság alatt nem botrányt kell érteni.
Nem provokációt.
Nem megosztást önmagáért.

Elég lenne:

• egy világos nézőpont,

• egy felvállalt irány,

• egy mondat, amit nem lehet mindenki szájába adni.

A közönség nem érzékenyebb lett.
Csak unja az ürességet.

Amíg mindenki mindenkinek akar megfelelni, addig senkit nem érdekel

Ez a magyar tartalomgyártás valódi dilemmája.
Nem a pénz.
Nem az eszközök.
Nem a platformok.

Hanem az, hogy félünk dönteni.
És a döntés hiányát gyakran racionalizáljuk szakmai érvként.

Pedig a középszerűség ma már nem kényszer.
Választás.